“Amit nem lehet, és nem is kell tanulni.” - önkéntes az önkéntesek között

“Számomra ez volt az első alkalom, hogy önkéntesként segítettem és már a ’munka’ megkezdése előtt látszott, hogy nagy fába vágtam a fejszémet, hiszen az egész héten idegen nyelven folyt a társalgás és eleinte nagyon kellett küzdenem, hogy érdemben részt tudjak venni ezekben a beszélgetésekben.”

Herpai Blanka, a Kispesti Károlyi Mihály Magyar-Spanyol Tannyelvű Gimnázium tanulójának összefoglalóját olvashatják. Blanka júliusban egy héten át segített a Down Alapítványban egy Spanyolországból érkező önkéntes csapatnak.

Úgy készültem, hogy tolmácsolni, segíteni jövök, egy kicsit megkönnyíteni a spanyol lányok életét, áthidalni a kommunikációs nehézségeket, arra viszont nem is számítottam, hogy ehhez a feladatomhoz társulni fog egy még nagyobb, a Down Alapítványban tett látogatások során. Legelőször nagyon megijedtem, mert arra nem készültem fel, hogy az ottani emberekkel is foglalkoznom kell, de ha tudtam volna, se lehetett volna felkészülni rá. A spanyolok az első perctől fogva tudtak velük úgy viselkedni, amit nem lehet és nem is kell tanulni, én pedig tanácstalanul álltam a három általam beszélt nyelvvel, amikre – ez esetben úgy tűnt – semmi szükség nem volt. Napról napra árgus szemmel figyeltem, hogy a lányok mit és hogyan csinálnak, amiért a Down kóros betegek ennyire megszeretik őket. Mindezt anélkül, hogy egy árva szót is értenének a másik nyelvén.

Végül teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy nincs szükség szavakra, fordításra, semmi kézenfekvőre; nem beszélni, megértetni kell velük magunkat, hanem egyszerűen odamenni, mosolyogni, kézen fogni őket és elmenni velük éppen oda, ahová kedvük tartja. Nem is igazán kellett erőlködni, mert ők sokkal inkább vágytak a szeretetük megosztására, mint mi azt el tudnánk képzelni, a legtöbbször ők húztak ki magukkal a teremből, hogy menjünk ki egy kicsit táncolni vagy labdázni a levegőre.

Az önkéntesség mindkét részét nagyon élveztem. A madridi lányok voltak az első külföldiek, akikkel személyes élményem volt, nagyon jó volt érteni őket, bár rettentő gyorsan beszéltek. Örökös hibám volt, hogy nem tudtam lereagálni a kérdéseiket, mire összeraktam magamban a választ, ők már rég máshol jártak.

Örülök, hogy egy hetet tölthettem a Down kóros betegekkel, annak ellenére, hogy eleinte teljesen összezavarodtam; amikor Raquel (a spanyol csapat vezetője), látva a rémületemet, felajánlotta, hogy nyugodtan elmehetek sétálgatni, amíg ők ott vannak, azt mondtam: nem, nekem itt az a feladatom, hogy megértsem ezeket az embereket és megtanuljak velük foglalkozni!  A hét végére ugyanolyan felszabadultan és őszintén tudtam velük lenni, mint a többiek.

Ezen a héten hivatalosan lehet én segítettem, de valójában ők segítettek nekem legyőzni a gátlásaim egy részét és megmutatták az emberi érintkezés egy eddig egészen ismeretlen és új formáját.